Napok, hetek, hónapok múltak el. Nem egy, nem kettő. Számtalanszor nyílott hóvirág, izzott aranyeső, illatozott orgona a kertben. Tavasz nyárba, nyár őszbe kanyarodott, ősz fordult télbe. Sokszor. Az elmúlt esztendők alatt változott egynéhány dolog, egyvalami azonban határozottan állandó maradt.

Körforgás. Ugyanazt teszem, ugyanaz történik. Az iskolák váltották egymást, dolgozni kezdtem és páratlanul, egyedülien törekszem a magam boldogsága felé. Továbbra is. Hol van az megírva, hogy az ember csak akkor élhet kiegyensúlyozott és értelmes életet, ha azon a bizonyos úton kart karba öltve ballag valakivel? És idővel kicsiny lábak topognak az összefonódott kezek között.

No persze életem e szakaszában még mindig körbevesz egy védőboruk, egy szerető család. S persze itt egy bűbájos eb, Tódi kutya is. Társ. Ha nem volna, ki kéne találni. Mikor egynéhány napig egyedül vagyunk mi egymás között, feldereng a kósza gondolat, hogy egy csend ölelte, apró neszekkel övezett lakásban rövid úton csavarodnék be. Igazából sejtelmem sincs, meddig bírnám ki ép ésszel egyedül.

Egy kutya meghallgat ugyan, de akármilyen intelligens jószág is legyen, beszélgetni nem lehet vele és a ruhám hátán sem húzza fel a zipzárt. Ami azt illeti, le sem. A kiégett villanykörte problematikáját már nem is említem. De amíg itthon élek (és ez most más lapra tartozik), addig ez nem is nehézség. Van férfi a családban, aki kinyitja a beszorult befőttesüveget is.

A könyvek igazán hű társak, de elzárnak a való világtól. Ha írok is, csak önmagamba mélyedek, elvesztek minden kapcsolatot a külvilággal. Amikor rajzolok, festek ugyanezt teszem. Még akkor is, ha Tódi kutyával sétálunk. Tulajdonképpen ez az egyetlen olyan kedvtelésem, amikor kilépek a nagyvilágba, amikor arcomat fény simítja és hajamba kap a szél. Illetve kap, ha újra megnő.

Sétáim során szembe is jöhetne az a bizonyos Ő, aki iránt végre érezhetnék valami olyasmit, amit még senki iránt nem táplált sem szívem, sem a lelkem. Tudatosan, ésszel, már majdnem szerettem bele valakibe. Akkor egyszerűen szerelmes akartam lenni. De az nem szerelem. Plátói illúzió, gyerekes rajongással telve.

Suhanok a kerékpárommal, rollerrel száguldozok, rohanok a lábaimon sebesen… az alkotás és a mozgás örömébe fojtom bánatomat, s ugyanígy sokszorosítom a derűt. Élvezem a folyamatot.

Szeretem magam és ez elképesztő felismerés. Persze vannak rosszabb napok. No, de hát kinek nincsenek? Szükségét viszont nem érzem, hogy mindenáron (hangsúlyozom, mindenáron) szerelmi kapcsolatom legyen. Szeretem így és most az életem. Szeretem mindazt, amit teszek és tehetek. Még a munkámat is szeretem.

Míg élek, minden tele van lehetőséggel és ez boldogsággal tölt el.

Magammal van dolgom. A magam önállóságára vágyom és ebbe egy kapcsolat nem fér bele! Sem komoly, komolytalan végképp nem.

Az ellentétek kiegészítik egymást. Hasonló hasonlót vonz. Aki keres az talál. Folt a zsákját… Csupa kontraszt. Némi diszharmóniát vélek felfedezni ezen múlhatatlan bölcseletek között, amibe eleve beleszédülök. Mit szédülök? Már rég bele is fásultam. Akár durcásan hangzik, akár nem, őszintén mondhatom, hogy nem kell nekem senki. Juszt sem! Pont.

Na, kérem!

Aki elég korán ébred, annak keresni sem kell az aranyat. S, ha látsz is, nem csak nézel, még időben felismered, hogy ami fénylik, még nem biztos, hogy igazi kincs. Le a rózsaszín okuláréval! Személy szerint nekem olyan sem akad, akit nézhetnék vele. Bajban is volnék.

Harmatcseppen megcsillanó napfény. Tünemény. Ez a szerelem. Úgysem tart örökké, előbb-utóbb szeretetté szelídül. Amiben biztonságban érezheted magad.

S én vajon mennyi biztonságot nyújthatok s mifélét? Az érzelmi és anyagi biztonságnak is híján vagyok.

Amikor elgondolkozom azon, folt vagyok-e, vagy zsák, egyre arra jutok, folt vagyok. Nem az én űrömet kell, hogy betöltse egy másik lény, arra itt vagyok én magam. Eszközeim is akadnak, melyeket több-kevesebb sikerrel használni is tudok.

Talán valakit nekem kell kiegészíteni, valahol rám van szükség!

No, de!

Hogyan egészítenék ki valaki mást, amikor magam sem vagyok teljes? Még nem vagyok kész … Spirituális, filozófiai megközelítéssel szemlélve ez a pillanat, ebben az életben el sem érkezik.

Próbálkozni persze lehet és kell is! Épp ez a lényeg.

Célok, akadályok, korlátok, kötelességek. Sikerek és kudarcok. Felállítottam egy pályát  magam elé.

Teljesebbé válni egyedül, hogy amikor már túlcsordul benned az életöröm-energia, tudj adni belőle. Egyáltalán legyen meg bennedd az átadás képessége! Fontos.

A világom ha nem is kerek, de már hasonlít egy tojáshoz. Laposnak egész biztosan nem lapos.

Keringek a Napom körül, a folyamatos zizegésből pedig kiránt az én kis magáncirkuszom, ahol tombolhatok, alkothatok, megpihenhetek.

A magáncirkusz színes, kavargó, izgalmas, pezsgő és szenvedélyes, ringató, elgondolkodtató, mámorító. A magáncirkuszomban tanulok magamról, itt kiteljesedek, ide bárki bejöhet szemlélődni és ha tetszik neki amit lát, hall és tapasztal, érez… maradhat, ameddig jónak látja.

A magáncirkusz csak az enyém. Privát birodalom. Ide nem hívlak, de rátalálhatsz. Nem marasztallak, de szívesen látlak!

A magáncirkusz nem zárka, nem falakkal körülvett bástya. Itt én remekül elszórakozom, megnyugszom. Ide nem csak visszavonulok, itt élek. Itt élek igazán!

A magáncirkuszban kellemesen érzem magam. Annyira, hogy jó itt, hogy már-már fel sem merül, hogy hiányozna mellőlem bárki. Hogy is hiányozhatna az ismeretlen? Azt szeretem és élvezem, amit éppen lehet. S ezt magamnak teremtem.

Az ismeretlent felfedezni kell! Ehhez pedig ambíció, késztetés és kedv. Mind megvan, éppen csak más irányba fordulok. Oda, ahonnan energiát is kapok. Persze ad-e energiát valami, amit nem táplálsz? Ördögi kör.

A magáncirkusz az én komfortzónám. Azért jött létre, hogy megerősödjek. Berendeztem, szeretek itt és nem költözöm. Nem hagyom el! Kilépek, de vissza is térek. A magáncirkusz bővül, épül, terjesztgetik. Velem együtt mozog.

A kirakós darabkái összeillesztve pihennek egy ládikóban a szekrény tetején. Hiánytalan. A körjátékba muszáj volt belesimulni, következésképpen el sem bújhatok kedvem szerint. De miért is bújnék el és mégis ki elől? Semmi okom rejtőzni!

A kaleidoszkópot viszont mindig magamnál hordom. Ott lapul a zsebemben és, ha szükségét érzem, előveszem. Ő az én titkos fegyverem. Belétekintve meglátom mindazt, amit szabad szemmel talán nem ismernék fel.

Alkalmasint a mindenben Ő is benne lesz, keresni azóta sem keresem. Magamban leltem rá.