Megállíthatatlanul közeleg az év vége.

Mondhatnám, ilyenkor számot vetek az elmúlt esztendő eredményei és kudarcai felett. Tanulságait, a következtetéseket  levonva, megfontolom. ,,Hibáimból tanulok, eredményeimből erőt merítek."  Elmerengek az év beteljesült és beteljesületlen vágyain. Hálás vagyok minden lehetőségért, örömteli sikerért, tanulságért! Tervet kovácsolok. Mit tehetek még azért, hogy az eddig beteljesületlen tervek és vágyak testet ölthessenek.

Mondom, s ezt meg is tesztem. Fogadkozásokba azonban nem bocsátkozom. Célokat tűzök ki magam elé.

Fogadkozni és ígérni csakis teljes felelősséggel lehet! Kicsit olyan ez, mintha rád bíznának egy új életet. 

Hogy mi a célom! - az már más kérdés. 

A fogadkozás, pláne Újévkor, olyan, mint a fogyókúra kezdete hétfőn. Vagy egyáltalán a fogyókúra. Az esetek többségében kampányszerű, a kezdeti lelkesedés pedig igen hamar elillan. Egyszer csak vége szakad, aztán kisvártatva folytatódik minden onnan, ahol elkezdődött. 

Ez az a bizonyos ördögi kör. Nincs igazi fejlődés. Miért építsek fel valamit kemény munkával, ha azután visszarombolom? Hogy egy picit gyönyörködjek benne? Az eredményt szeretném élvezni, mégpedig büszkén. És igen, bizony olykor az elismerés is jólesik. Tovább lendít. Ha dicsérnek, abból a bizsergető érzésből többet is szeretnél. A dicséretnél azonban sokkalta fontosabb, hogy önmagadra büszke lehess. Amikor magaddal elégedett vagy, a világ is gömbölyűbb, ami körbe vesz. 

Pedig a környezeted kevésbé változik, éppen csak más szemmel tekingetsz rá. S amikor valamit máshogy kezdesz tenni, az eredménynek is mást kell hoznia. Ez még csak nem is hit kérdése, egyszerű logika. Fizikai törvényszerűség.

Szeretem magam annyira, hogy tovább fejlesszem, ami örömet szerez és elengedjem, ami bárminemű keserűséget, vagy fájdalmat okoz. Illetve, ha eleve elrendeltetett örökség szerint jelen vannak az életemben, lehetőségeimhez képest és legjobb képességeim szerint igyekszem áthidalni őket.

Az úton, amíg a célig elérek, folyamatosan tanulok, építkezem, fejlődök. Önmagamat csalom meg azzal, ha ezt az önmagam által kijelölt utat nem tartom tiszteletben. Már a kezdetekor, mielőtt rálépnék. Szeretek tervezni. S bár a munkám és az élet megköveteli a rugalmasságot, számomra megnyugtató az alapköveket letenni, biztosítani. Az apróbb kavicsok és törmelékek ezek után már jöhetnek tölteléknek. Van közöttük örömteli ráadás, kellemetlenül szúró bosszúság is. Így jó.

Igyekszem folyamatosan  jó irányba változni. Apróbb lépésekkel kezdem. Az ember leánya néha visszaesik, akkor kikutatja, hol vétett a saját rendszere ellen és kijavítja a csorbát. De akkor sem az út legelejéről kezdem, csak néhány lépést hátrálok hogy jobban rálássak a nagy egészre. Teljes és befejezett nem lehet soha, de törekedni lehet rá.

Ha szeretem magam, másokat is jobban el tudok fogadni. Elvégre én vagyok az, aki mindig és mindenhol velem van. Ha a saját gondolataim között már legalább egy viszonylagos rend, áttekinthető káosz uralkodik, mások igazát is jobban elfogadom.

Kívánom, hogy 2020 tartsa meg mindazt, amit a ma véget érő 2019-es esztendőben szerettem, Hozza el az új év azt ,amire valóban szükségem van. Hozzon egészséget! Elegendő lelki és fizikai erőt ahhoz, hogy élvezni tudjam az életet. 

Éljetek boldog egészségben! Örüljetek, szeressetek! Legyen részetek sok sikerben, teljesüljön be minden szép álmotok 2020-ban is!

Hogyan legyél boldog?! 

Kézi és önsegélyző könyvek tucatjai mutatják az utat. Az én könyvespolcom példának okáért rogyásig teli van ilyen kötetekkel, a háromnegyedét el is olvastam. Hatott-e? Nem, nem igazán. Amíg akkor a sorokon fut a szemem, hiszem, hogy jól érzem magam és tanulok. Tanulok magamról, az életről és az élet rejtett igazságairól…. akkor, arra van szükségem. Éppen csak alapvetően nem visz előrébb. Ugyanakkor hátrébb sem vet. Nyilvánvalóan.

Többnyire, amint becsuktam az aktuális léleksegély irományt, ha nem is azon nyomban, de egy-két hét elteltével szinte ugyanott vagyok, ahonnan elindultam.

Az idő folyója hömpölyög, és hozza a hordalékot. Óhatatlanul visszavet.

No, nem mintha feledném mindazon bölcseletet, amit akárhány száz oldalon keresztül és után magamévá tettem, de az e fajta könyvek mellett életrajzi írásokat is célszerű olvasni. Inkább azokat célszerű. Ember közelibb, kézzelfoghatóbb. Valahogy igazabb,  igazibb. S, mert igazabb hihetőbb is. Mondjuk inkább, hasznosíthatóbb. Számomra mindenképpen.

A pincétől a padlásig tele minden olyan, már-már elnyűtt kifejezéssel, hogy élj a mostban, vonzd be, gondolkodj pozitívan… Egyébként teljesen igaz, hogy amikor a múlton rágódsz, vagy a jövő miatt szorongsz, elfelejted megélni, kiélvezni a pillanatot. Elfelejtesz koncentrálni is. Összpontosítani mindarra, ami körülvesz. Család, munka, élet… Ha például főzés közben nem koncentrálsz, megégeted magad. Jut is eszembe, milyen divatos kifejezés lett az én idő. Is.

Tehát a lélek könyvek. Valamin változtatni kéne, vagy behozni valami új stratégiát is, mert az elmúlt pár évben ez a módszer nem bizonyult elég hatékonynak. Nálam. Csak tűzoltás, lelki-sebtapasz, átmeneti fájdalomenyhítő.

S, hogy miben ölt testet a boldogság?

Én a teljes, vagy mondjuk átlagos egészségének is örülnék. Ezt csak az érzi át igazán, aki valamiféle károsodással, maradandó, vagy a tudomány jelenlegi állása szerint gyógyíthatatlan betegséggel született. Vagy szerzett, pláne önhibáján kívül.

Nem vagyunk egyformák, de mindannyian egy dolgot szeretnék egész életünkben. Kivétel nélkül egy örömteli élet felé törekszünk. Úgy gondolom, a legtöbbünk azért nem leli ezt az állapot mert keresi.

Senki, soha nem mondhatja, mert nem tudja megmondani, hogy Te mitől leszel kiegyensúlyozott, magaddal és a környezeteddel harmóniában élő ember.

Ötleteket meríthetsz, ki is próbálhatod, hogy másnak mi hatott, de nagy valószínűséggel az számodra csak egy sablon lesz. Ahogy nem hat ránk egyformán ugyanaz a diéta, nem áll ugyanolyan jól ugyanaz a ruha, frizura, stílus…, úgy örömünket sem ugyanabban leljük. Persze, persze… az anyagi biztonság, szeretet, egészség, önmegvalósítás, család…. meg a Maslow-piramis… de ez is csak általánosítás.

Kiegészítjük a többiek életét, elősegítjük, hozzájárulunk egymás boldogságához!

Számomra örömöt jelent énekelni, rajzolni, írni. Mert ezekben (úgy gondolom), jó vagyok és bízom benne, hogy mindazzal, amiben jó vagyok, örömet szerezek másoknak is.

Mindazzal amit tenni szeretek, abban igazán elmélyedek. A rajzolásban, amikor dalolok, írok, olvasok, jelen vagyok. Azokban a pillanatokban vagyok boldog. Akkor nem rágódok a múlton, nem aggódom az egészségem és a lehetséges jövő matt. A mélyben ott a keserűség, a szívedet facsaró fájdalom, de tudod, hogy mihez nyúlj, amikor mindez erőt vesz rajtad.

Olykor ahhoz is kell az erő, hogy jobban érezd magad. Az önsajnálat, sírás is fontos. Egy ideig.

Amivel együtt kell élned, amin nem tudsz változtatni, az is Te vagy. Ha nem úgy lenne, ahogy van, akkor az nem Te lennél.

Tudom, tudom… ez rendkívül elmés eszmefuttatás. Magamat próbálom nyugtatni. Könnyebb elfogadni a megmásíthatatlant, ha találunk valamiféle elméletet.

A ,,miért pont én” sem azt jelenti, hogy ,,miért nem más”…. s, ha nem pont én lennék, már nem én lennék. Mikor rájövök, hogy ez rossz lenne, arra kell ráébrednem, hogy voltaképpen szeretem magam. A pont ellenére is.

A jövő pedig képlékeny. Semmit sem segít, ha az elkövetkezőre negatív előjellel gondolok.

De miért is tenném?

Eltekintve a hozott, örökül kapott gondoktól… Mivel az aktuális jelenben hozott döntéseimet az adott körülmények között hozom meg, az addigi tapasztalataim és információim birtokában, később (bölcsebben) már nem érdemes rugózni az utólag kiderült; rosszabb döntéseken… Akkor biztos, hogy a lehető legjobban határoztam. Hiszen nem akarok ártani sem magamnak, sem másoknak.

Amíg pedig a jelenben teszem a dolgom, ahogyan csak tőlem telik, addig a jövőm is úgy alakul, ahogyan az jó lesz nekem és a körülöttem élőknek is.

Teszem hát a dolgom legjobb képességeim szerint, a legnagyobb jóakarattal. Bizalommal, hittel, szorgalommal. Rendületlenül.

Talán ez a boldogság. Biztosnak lenni abban, hogy a kulcs ott van a kezedben. Minden pillanatban. Azzá formálod, amivé akarod. A hozott, örökül kapott gondok ellenére is… bármit kinyithatsz vele.

Napok, hetek, hónapok múltak el. Nem egy, nem kettő. Számtalanszor nyílott hóvirág, izzott aranyeső, illatozott orgona a kertben. Tavasz nyárba, nyár őszbe kanyarodott, ősz fordult télbe. Sokszor. Az elmúlt esztendők alatt változott egynéhány dolog, egyvalami azonban határozottan állandó maradt.

Körforgás. Ugyanazt teszem, ugyanaz történik. Az iskolák váltották egymást, dolgozni kezdtem és páratlanul, egyedülien törekszem a magam boldogsága felé. Továbbra is. Hol van az megírva, hogy az ember csak akkor élhet kiegyensúlyozott és értelmes életet, ha azon a bizonyos úton kart karba öltve ballag valakivel? És idővel kicsiny lábak topognak az összefonódott kezek között.

No persze életem e szakaszában még mindig körbevesz egy védőboruk, egy szerető család. S persze itt egy bűbájos eb, Tódi kutya is. Társ. Ha nem volna, ki kéne találni. Mikor egynéhány napig egyedül vagyunk mi egymás között, feldereng a kósza gondolat, hogy egy csend ölelte, apró neszekkel övezett lakásban rövid úton csavarodnék be. Igazából sejtelmem sincs, meddig bírnám ki ép ésszel egyedül.

Egy kutya meghallgat ugyan, de akármilyen intelligens jószág is legyen, beszélgetni nem lehet vele és a ruhám hátán sem húzza fel a zipzárt. Ami azt illeti, le sem. A kiégett villanykörte problematikáját már nem is említem. De amíg itthon élek (és ez most más lapra tartozik), addig ez nem is nehézség. Van férfi a családban, aki kinyitja a beszorult befőttesüveget is.

A könyvek igazán hű társak, de elzárnak a való világtól. Ha írok is, csak önmagamba mélyedek, elvesztek minden kapcsolatot a külvilággal. Amikor rajzolok, festek ugyanezt teszem. Még akkor is, ha Tódi kutyával sétálunk. Tulajdonképpen ez az egyetlen olyan kedvtelésem, amikor kilépek a nagyvilágba, amikor arcomat fény simítja és hajamba kap a szél. Illetve kap, ha újra megnő.

Sétáim során szembe is jöhetne az a bizonyos Ő, aki iránt végre érezhetnék valami olyasmit, amit még senki iránt nem táplált sem szívem, sem a lelkem. Tudatosan, ésszel, már majdnem szerettem bele valakibe. Akkor egyszerűen szerelmes akartam lenni. De az nem szerelem. Plátói illúzió, gyerekes rajongással telve.

Suhanok a kerékpárommal, rollerrel száguldozok, rohanok a lábaimon sebesen… az alkotás és a mozgás örömébe fojtom bánatomat, s ugyanígy sokszorosítom a derűt. Élvezem a folyamatot.

Szeretem magam és ez elképesztő felismerés. Persze vannak rosszabb napok. No, de hát kinek nincsenek? Szükségét viszont nem érzem, hogy mindenáron (hangsúlyozom, mindenáron) szerelmi kapcsolatom legyen. Szeretem így és most az életem. Szeretem mindazt, amit teszek és tehetek. Még a munkámat is szeretem.

Míg élek, minden tele van lehetőséggel és ez boldogsággal tölt el.

Magammal van dolgom. A magam önállóságára vágyom és ebbe egy kapcsolat nem fér bele! Sem komoly, komolytalan végképp nem.

Az ellentétek kiegészítik egymást. Hasonló hasonlót vonz. Aki keres az talál. Folt a zsákját… Csupa kontraszt. Némi diszharmóniát vélek felfedezni ezen múlhatatlan bölcseletek között, amibe eleve beleszédülök. Mit szédülök? Már rég bele is fásultam. Akár durcásan hangzik, akár nem, őszintén mondhatom, hogy nem kell nekem senki. Juszt sem! Pont.

Na, kérem!

Aki elég korán ébred, annak keresni sem kell az aranyat. S, ha látsz is, nem csak nézel, még időben felismered, hogy ami fénylik, még nem biztos, hogy igazi kincs. Le a rózsaszín okuláréval! Személy szerint nekem olyan sem akad, akit nézhetnék vele. Bajban is volnék.

Harmatcseppen megcsillanó napfény. Tünemény. Ez a szerelem. Úgysem tart örökké, előbb-utóbb szeretetté szelídül. Amiben biztonságban érezheted magad.

S én vajon mennyi biztonságot nyújthatok s mifélét? Az érzelmi és anyagi biztonságnak is híján vagyok.

Amikor elgondolkozom azon, folt vagyok-e, vagy zsák, egyre arra jutok, folt vagyok. Nem az én űrömet kell, hogy betöltse egy másik lény, arra itt vagyok én magam. Eszközeim is akadnak, melyeket több-kevesebb sikerrel használni is tudok.

Talán valakit nekem kell kiegészíteni, valahol rám van szükség!

No, de!

Hogyan egészítenék ki valaki mást, amikor magam sem vagyok teljes? Még nem vagyok kész … Spirituális, filozófiai megközelítéssel szemlélve ez a pillanat, ebben az életben el sem érkezik.

Próbálkozni persze lehet és kell is! Épp ez a lényeg.

Célok, akadályok, korlátok, kötelességek. Sikerek és kudarcok. Felállítottam egy pályát  magam elé.

Teljesebbé válni egyedül, hogy amikor már túlcsordul benned az életöröm-energia, tudj adni belőle. Egyáltalán legyen meg bennedd az átadás képessége! Fontos.

A világom ha nem is kerek, de már hasonlít egy tojáshoz. Laposnak egész biztosan nem lapos.

Keringek a Napom körül, a folyamatos zizegésből pedig kiránt az én kis magáncirkuszom, ahol tombolhatok, alkothatok, megpihenhetek.

A magáncirkusz színes, kavargó, izgalmas, pezsgő és szenvedélyes, ringató, elgondolkodtató, mámorító. A magáncirkuszomban tanulok magamról, itt kiteljesedek, ide bárki bejöhet szemlélődni és ha tetszik neki amit lát, hall és tapasztal, érez… maradhat, ameddig jónak látja.

A magáncirkusz csak az enyém. Privát birodalom. Ide nem hívlak, de rátalálhatsz. Nem marasztallak, de szívesen látlak!

A magáncirkusz nem zárka, nem falakkal körülvett bástya. Itt én remekül elszórakozom, megnyugszom. Ide nem csak visszavonulok, itt élek. Itt élek igazán!

A magáncirkuszban kellemesen érzem magam. Annyira, hogy jó itt, hogy már-már fel sem merül, hogy hiányozna mellőlem bárki. Hogy is hiányozhatna az ismeretlen? Azt szeretem és élvezem, amit éppen lehet. S ezt magamnak teremtem.

Az ismeretlent felfedezni kell! Ehhez pedig ambíció, késztetés és kedv. Mind megvan, éppen csak más irányba fordulok. Oda, ahonnan energiát is kapok. Persze ad-e energiát valami, amit nem táplálsz? Ördögi kör.

A magáncirkusz az én komfortzónám. Azért jött létre, hogy megerősödjek. Berendeztem, szeretek itt és nem költözöm. Nem hagyom el! Kilépek, de vissza is térek. A magáncirkusz bővül, épül, terjesztgetik. Velem együtt mozog.

A kirakós darabkái összeillesztve pihennek egy ládikóban a szekrény tetején. Hiánytalan. A körjátékba muszáj volt belesimulni, következésképpen el sem bújhatok kedvem szerint. De miért is bújnék el és mégis ki elől? Semmi okom rejtőzni!

A kaleidoszkópot viszont mindig magamnál hordom. Ott lapul a zsebemben és, ha szükségét érzem, előveszem. Ő az én titkos fegyverem. Belétekintve meglátom mindazt, amit szabad szemmel talán nem ismernék fel.

Alkalmasint a mindenben Ő is benne lesz, keresni azóta sem keresem. Magamban leltem rá.

Észrevettem, hogy ha egy kis csodáról, ami számomra az, beszélek másnak, a csoda elveszti varázsát. Vannak „titkok", amelyeken csak magaddal osztozol, mert ez személyesen a Tiéd és csakis a Tiéd. Ha elmondanád valakinek, elrepülne … így vagyok én a ,,szerelemmel.

 KALEIDOSZKÓP

A parkot átöleli a napsütés, a zsivaj és a vidám nyüzsgés. Szeretem figyelni ezt a furcsa kavalkádot, de a tömeget nem szeretem. Sőt! Kifejezetten rosszul vagyok tőle, de ez most nem tömeg, csak kis csoportok és egy-két hozzám hasonlóan lézengő ember, éppen csak én egyedül vagyok. Maradjunk így most ennél a furcsa nyüzsgésnél. Itt a parkban.

Napsugarak játszanak a fák ágai között, átszűrődve a levelek zöldjén. Figyelem. Egy kívülálló azt hinné, csak bambulok bele a nagyvilágba, pedig: dehogy. Valójában nem gondolok semmire, csak érzek. Különös, nem? Érezni, de nem gondolni semmire. Sikerülhet?

Eszembe is jut erről egy könyv, amiben azt olvastam, hogy ,,mindig jól kell érezned magad” és, hogy ,,minden a gondolataiddal kezdődik”. Hogy is van az az idézet,  amit annyira szeretek?

 „Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat,

ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg tetteidet,

ügyelj tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat,

ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet, és

ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat.”  

Frank Otlaw

 Ezeket a sorokat még gyerekkoromban ismertem meg egy agykontroll tanfolyamon. Ügyelj gondolataidra, mert az lesz a sorosod! Elég veszélyesen hangzik. Már- már fenyegetés.

Mindig jól kell érezned magad. Szép! Az érzések persze rögtön hozzák magukkal a gondolatokat is, így igen nehéz kizárni őket a fejemből és csak hagyni, hogy a torkomat lassan elszorító fájdalom lejjebb csússzon, körülfogja a mellkasomat és leérjen a gyomromba. Így majdhogynem az egész testem kellemesen elzsibbad. És akkor sírni kezdek. Ha elég időt szentelek ennek a tevékenységnek, akkor megnyugszom és egy széles, lehetőleg őszinte és szívből jövő mosollyal léphetek tovább, mert hát hallottam én egy olyan mondást is, hogy: „Mosolyogj, hátha valaki beleszeret a mosolyodba!” Aha! Hátha. És azt hiszem, ezzel kezdünk elérkezni a lényeghez. De erről talán picit később.

Szóval ott tartottam, hogy pityergek. (Szomorúságomat fokozandó, gondosan válogatott zenék sorakoznak az mp3 lejátszómon. Külön mappában.) Mindig jól kell érezned magad!

És ha én nem akarom mindig jól érezni magam? Ha szeretek néha belesüppedni az önsajnálatba? Mert nem véletlenül figyelem a felhők alatt a levelekkel játszó fényeket. Addig sincs kísértésem arra, hogy a sétányon ücsörgő szerelemes párokat figyeljem. Minden padon egy pár és a sétány hosszú. Teli paddal. Na meg párokkal. Én pedig féltékeny vagyok egy érzésre, egy tapasztalatra és számomra szó szerint is értendő fogalomra.

Ha már kezdek az önvallomás felé hajlani, hát legyen. Vessünk számot azzal, amim van és amim nincs. Az utóbbival kezdem. Amihez szorosan kapcsolódik az a bizonyos ,,hátha”.

Szóval az önsajnálat. Nem helyes! Tudom én, ilyenkor veszek elő egy másik idézetet Márai Sándortól, ami több is, mint kedvenc. Annál jóval több. Erőt ad.

 Meg kell várni a dolgokat…

Meg kell várni egy angyal, vagy egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket.

Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan úton vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések. Igazságok. Ez mind feléd tart lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon…

Ha sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos, és személyesen a tiéd. Várj nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.

Mindig is úgy képzeltem ezeket a rezgéseket, mint egy arany-nyalábot, mint egy aranyszőke zuhatagot. Mint a Nap sugarát.

 BÚJÓCSKA

Sosem vágytam arra, hogy befogadjanak. Ha mégis megpróbálkoztam ezzel, az többnyire nevetségesen festett, az én szememben is. Nemhogy a másokéban. Nem önmagam voltam, vagy nem mertem magamat adni, mert attól féltem, hogy nem kellek. Vagy épp ellenkezőleg, attól féltem, hogy kelleni fogok.

Nem kellek majd egy olyan társaságnak, akiknek minden erőmmel a saját arcomat mutatnám. Félek, hogy a következő alkalom velük az utolsó lesz. Úgy érzem, hogy minden egyes alkalom egy utolsó esély. Próbálkozom, de csak ritkán kerül felszínre a valódi énem. Még velük szemben is. Miért nem merem elengedni magam? Miért bujkálok társaságban még önmagam elől is. Mikor megszólalok megijedek, mert gyakran egy idegen hangját hallom. Egy idegen nevet ki belőlem és rajtam kacag.

Félek attól is, hogy majd befogad az a társaság, akinek egy torz képet mutatok. Mintha megerőszakolnám önmagam, csak hogy ne legyek olyan egyedül. Erre ugyan nem kerül sor túlságosan  gyakran, de néha sor kerül és ez nemhogy szomorú, de rendkívül szánalmas is.

Igyekszem olyan embereket gyűjteni magam köré, akik inspirálnak. Emberek jönnek-mennek körülöttem. Őket vajon tényleg önmagukért szeretem, vagy csak egy torz képért, amiben önmagukat szeretnék látni, vagy amivel elfeledik valódi énjüket.

A többiek. Honnan tudjam, hogy azt kedvelem, akit tényleg kedvelek? A világ soha nem lát annak, akik vagyunk.

Furcsa, de attól félek a legjobban, hogy azoknak kellek majd, akik nekem kellenek. De örökké nem rejtőzhetek. Megtanultam szeretni, de félek elfogadni másokét. Vagy elhinni?

 KÖRBEN ÜL EGY KIS LÁNYKA …

Nem vagyok igazán társasági ember, bár ez is (mint persze miden más) csak nézőpont kérdése. Néha szabályosan bánt, ha valaki hozzám szól. Én a megfigyelő vagyok. Ha a társalgás fonala olyan irányt vesz, ami hirtelen kiemel a víz alól, akkor élénk beszélgetésbe kezdek, vitatkozva, nevetve a többiekkel, hogy amikor a téma kifullad,, visszatérhessek  a víz alá, ahonnan tompán ugyan, de hallok és látok mindent. Nem szeretem, hogyha innen csak úgy kirángat valaki. Ha kell, úgyis feljövök. Feljövök és újra alábukom, amíg nem lesz valaki, hogy tartson, valaki, aki tiszteletben tartja, hogy szeretek kívülálló lenni a körben. A körön belül. Rejtőzve úgy, hogy közben mindenki lát.             

 … LÁSSUK KI LESZ A PÁRJA

 KIRAKÓS

Én vagyok az én külön klikkem, a külön bejáratú világom és a legjobb barátom, de a legádázabb ellenségem is. Pláne, amikor épp az eget bámulva bőgök és azon töprengek, merre járhat az én boldogságom, vagy legalább is az, aki számomra a boldogságot megszemélyesítené. Így tuti nem vonzom be. Az elmélet szerint, ameddig arra gondolok, hogy ,,nincs senkim”, addig ezt is kapom.

Tegyük hát fel, de csakis az elmélet kedvéért, hogy van valaki, aki több, mint egy barát és persze hím nemű. És akit beengedek az én külön világomba. Abba a várba, ahol nincsen ajtó. Csak ablakok. Az élesebb szeműeknek feltűnhet, hogy a bejáratot csak eltakarta egy tüskékkel teli rengeteg. Valamivel mégiscsak védekezni kell a betolakodók ellen.

Csak annak lehet félnivalója, aki a kapura ráakad. Belülről nincs kilincse, csak zárja. Ugye nem kell mondanom, kinél van a kulcs? Aki belépett, örökre ott marad, mert aki idáig eljut, azt szeretem, azt már szerethetem és ragaszkodom hozzá. Örökre ott marad. Önző vagyok? Persze!

Nekem sem jó, ha az, aki már nem szeret, vagy valami miatt menni akar, az erődben reked, de majd megoldja, hogy kijusson. Tudod, az ablakok.

 Végezetül:

Az űr felőröl. Legalábbis részben, de azt betölti a következő és a következő és a következő. Mert ha valaki elvisz egy darabkát, valaki más mindig visszahozza, és aki magánál tartja a megfelelő darabot, az majd ki-be járhat. Mert azt akarom, hogy boldog legyen.

 Nem kereslek tovább! Épp ezért szólj, ha megérkeztél!