Észrevettem, hogy ha egy kis csodáról, ami számomra az, beszélek másnak, a csoda elveszti varázsát. Vannak „titkok", amelyeken csak magaddal osztozol, mert ez személyesen a Tiéd és csakis a Tiéd. Ha elmondanád valakinek, elrepülne … így vagyok én a ,,szerelemmel.

 KALEIDOSZKÓP

A parkot átöleli a napsütés, a zsivaj és a vidám nyüzsgés. Szeretem figyelni ezt a furcsa kavalkádot, de a tömeget nem szeretem. Sőt! Kifejezetten rosszul vagyok tőle, de ez most nem tömeg, csak kis csoportok és egy-két hozzám hasonlóan lézengő ember, éppen csak én egyedül vagyok. Maradjunk így most ennél a furcsa nyüzsgésnél. Itt a parkban.

Napsugarak játszanak a fák ágai között, átszűrődve a levelek zöldjén. Figyelem. Egy kívülálló azt hinné, csak bambulok bele a nagyvilágba, pedig: dehogy. Valójában nem gondolok semmire, csak érzek. Különös, nem? Érezni, de nem gondolni semmire. Sikerülhet?

Eszembe is jut erről egy könyv, amiben azt olvastam, hogy ,,mindig jól kell érezned magad” és, hogy ,,minden a gondolataiddal kezdődik”. Hogy is van az az idézet,  amit annyira szeretek?

 „Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat,

ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg tetteidet,

ügyelj tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat,

ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet, és

ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat.”  

Frank Otlaw

 Ezeket a sorokat még gyerekkoromban ismertem meg egy agykontroll tanfolyamon. Ügyelj gondolataidra, mert az lesz a sorosod! Elég veszélyesen hangzik. Már- már fenyegetés.

Mindig jól kell érezned magad. Szép! Az érzések persze rögtön hozzák magukkal a gondolatokat is, így igen nehéz kizárni őket a fejemből és csak hagyni, hogy a torkomat lassan elszorító fájdalom lejjebb csússzon, körülfogja a mellkasomat és leérjen a gyomromba. Így majdhogynem az egész testem kellemesen elzsibbad. És akkor sírni kezdek. Ha elég időt szentelek ennek a tevékenységnek, akkor megnyugszom és egy széles, lehetőleg őszinte és szívből jövő mosollyal léphetek tovább, mert hát hallottam én egy olyan mondást is, hogy: „Mosolyogj, hátha valaki beleszeret a mosolyodba!” Aha! Hátha. És azt hiszem, ezzel kezdünk elérkezni a lényeghez. De erről talán picit később.

Szóval ott tartottam, hogy pityergek. (Szomorúságomat fokozandó, gondosan válogatott zenék sorakoznak az mp3 lejátszómon. Külön mappában.) Mindig jól kell érezned magad!

És ha én nem akarom mindig jól érezni magam? Ha szeretek néha belesüppedni az önsajnálatba? Mert nem véletlenül figyelem a felhők alatt a levelekkel játszó fényeket. Addig sincs kísértésem arra, hogy a sétányon ücsörgő szerelemes párokat figyeljem. Minden padon egy pár és a sétány hosszú. Teli paddal. Na meg párokkal. Én pedig féltékeny vagyok egy érzésre, egy tapasztalatra és számomra szó szerint is értendő fogalomra.

Ha már kezdek az önvallomás felé hajlani, hát legyen. Vessünk számot azzal, amim van és amim nincs. Az utóbbival kezdem. Amihez szorosan kapcsolódik az a bizonyos ,,hátha”.

Szóval az önsajnálat. Nem helyes! Tudom én, ilyenkor veszek elő egy másik idézetet Márai Sándortól, ami több is, mint kedvenc. Annál jóval több. Erőt ad.

 Meg kell várni a dolgokat…

Meg kell várni egy angyal, vagy egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket.

Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan úton vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések. Igazságok. Ez mind feléd tart lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon…

Ha sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos, és személyesen a tiéd. Várj nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.

Mindig is úgy képzeltem ezeket a rezgéseket, mint egy arany-nyalábot, mint egy aranyszőke zuhatagot. Mint a Nap sugarát.

 BÚJÓCSKA

Sosem vágytam arra, hogy befogadjanak. Ha mégis megpróbálkoztam ezzel, az többnyire nevetségesen festett, az én szememben is. Nemhogy a másokéban. Nem önmagam voltam, vagy nem mertem magamat adni, mert attól féltem, hogy nem kellek. Vagy épp ellenkezőleg, attól féltem, hogy kelleni fogok.

Nem kellek majd egy olyan társaságnak, akiknek minden erőmmel a saját arcomat mutatnám. Félek, hogy a következő alkalom velük az utolsó lesz. Úgy érzem, hogy minden egyes alkalom egy utolsó esély. Próbálkozom, de csak ritkán kerül felszínre a valódi énem. Még velük szemben is. Miért nem merem elengedni magam? Miért bujkálok társaságban még önmagam elől is. Mikor megszólalok megijedek, mert gyakran egy idegen hangját hallom. Egy idegen nevet ki belőlem és rajtam kacag.

Félek attól is, hogy majd befogad az a társaság, akinek egy torz képet mutatok. Mintha megerőszakolnám önmagam, csak hogy ne legyek olyan egyedül. Erre ugyan nem kerül sor túlságosan  gyakran, de néha sor kerül és ez nemhogy szomorú, de rendkívül szánalmas is.

Igyekszem olyan embereket gyűjteni magam köré, akik inspirálnak. Emberek jönnek-mennek körülöttem. Őket vajon tényleg önmagukért szeretem, vagy csak egy torz képért, amiben önmagukat szeretnék látni, vagy amivel elfeledik valódi énjüket.

A többiek. Honnan tudjam, hogy azt kedvelem, akit tényleg kedvelek? A világ soha nem lát annak, akik vagyunk.

Furcsa, de attól félek a legjobban, hogy azoknak kellek majd, akik nekem kellenek. De örökké nem rejtőzhetek. Megtanultam szeretni, de félek elfogadni másokét. Vagy elhinni?

 KÖRBEN ÜL EGY KIS LÁNYKA …

Nem vagyok igazán társasági ember, bár ez is (mint persze miden más) csak nézőpont kérdése. Néha szabályosan bánt, ha valaki hozzám szól. Én a megfigyelő vagyok. Ha a társalgás fonala olyan irányt vesz, ami hirtelen kiemel a víz alól, akkor élénk beszélgetésbe kezdek, vitatkozva, nevetve a többiekkel, hogy amikor a téma kifullad,, visszatérhessek  a víz alá, ahonnan tompán ugyan, de hallok és látok mindent. Nem szeretem, hogyha innen csak úgy kirángat valaki. Ha kell, úgyis feljövök. Feljövök és újra alábukom, amíg nem lesz valaki, hogy tartson, valaki, aki tiszteletben tartja, hogy szeretek kívülálló lenni a körben. A körön belül. Rejtőzve úgy, hogy közben mindenki lát.             

 … LÁSSUK KI LESZ A PÁRJA

 KIRAKÓS

Én vagyok az én külön klikkem, a külön bejáratú világom és a legjobb barátom, de a legádázabb ellenségem is. Pláne, amikor épp az eget bámulva bőgök és azon töprengek, merre járhat az én boldogságom, vagy legalább is az, aki számomra a boldogságot megszemélyesítené. Így tuti nem vonzom be. Az elmélet szerint, ameddig arra gondolok, hogy ,,nincs senkim”, addig ezt is kapom.

Tegyük hát fel, de csakis az elmélet kedvéért, hogy van valaki, aki több, mint egy barát és persze hím nemű. És akit beengedek az én külön világomba. Abba a várba, ahol nincsen ajtó. Csak ablakok. Az élesebb szeműeknek feltűnhet, hogy a bejáratot csak eltakarta egy tüskékkel teli rengeteg. Valamivel mégiscsak védekezni kell a betolakodók ellen.

Csak annak lehet félnivalója, aki a kapura ráakad. Belülről nincs kilincse, csak zárja. Ugye nem kell mondanom, kinél van a kulcs? Aki belépett, örökre ott marad, mert aki idáig eljut, azt szeretem, azt már szerethetem és ragaszkodom hozzá. Örökre ott marad. Önző vagyok? Persze!

Nekem sem jó, ha az, aki már nem szeret, vagy valami miatt menni akar, az erődben reked, de majd megoldja, hogy kijusson. Tudod, az ablakok.

 Végezetül:

Az űr felőröl. Legalábbis részben, de azt betölti a következő és a következő és a következő. Mert ha valaki elvisz egy darabkát, valaki más mindig visszahozza, és aki magánál tartja a megfelelő darabot, az majd ki-be járhat. Mert azt akarom, hogy boldog legyen.

 Nem kereslek tovább! Épp ezért szólj, ha megérkeztél!